Az út Magyarországra

Amikor tavaly júliusban kiköltöztünk, már akkor az volt a tervem, hogy idén karácsonykor megyek haza először. Elég sok minden történt ebben az évben, de továbbra is azt terveztem, hogy ha lehetséges, akkor hazamegyek karácsonyra. Két dolgon múlott az út:

  • legyen légitársaság, ami repül Tokió és Budapest között (ami tavasszal volt, hogy nem volt)
  • visszaengedjenek Japánba (ami március és augusztus között nem volt igaz)

A második az szeptember óta teljesül: azóta a japánban élő külföldieket visszaengedik, ha felszállás előtt 72 órával csinálnak egy negatív COVID tesztet, majd leszállás után a reptéren ismét teszt. Ezután 2 hét otthoni karantén kötelező. Így már a reptérről sem szabad tömegközlekedéssel hazamenni, aminek hatására megjelentek a COVID-taxik, ahol a vezető el van zárva az utasoktól, és így megfelel az előírásoknak. Illetve autót is lehet bérelni.

Amikor ezt bejelentették, utána nem sokkal, augusztus 24-én vettem meg a repjegyet a lengyel LOT légitársasággal, varsói átszállással. Egyik oka ennek az volt, hogy ha valahol megragadok, akkor az inkább Varsó legyen, mint Doha, Moszkva vagy Isztanbul. Itt a visszajárat reggel érkezett, és így az autóbérlés egy reális tervnek tűnt.

Mivel Magyarországon is kötelező az otthoni karantén, ezért december elején terveztem odautazni. Hogy így a karantén után, de még karácsony előtt legyen időm találkozni az otthoni barátokkal, majd karácsony családdal és utána január elején vissza.

De szeptember 24-én írt a LOT, hogy törölték a járatomat oda- és visszafele is. A honlapjuk szerint ekkor a korábbi napi helyett csak heti egy járatot indítanak Tokióba. Próbáltam telefonon elérni őket, hogy átfoglaljam arra az egyre, de nem vették föl (gondolom az összes többi utas is épp ezt próbálta akkor). Úgyhogy kitöltöttem a refund form-jukat, és más légitársaság után néztem. (A LOT még mindig nem adta vissza a pénzt, és a neten olvastam, hogy másoknak is gyakran hónapokba telt.)

A második választás a Turkish Airlines-ra esett. Ez a járat a Tokióhoz közelebbi, Haneda reptérről repül, de este ér vissza, így az autóbérlés kiesett. Viszont innen a taxi sem olyan drága (remélhetőleg). Odafele 2:30 órám van átszállni Isztambulban, visszafele két opcióm volt az átszállásra: 1:40 vagy 8:20. Ismeretlen reptér, extra COVID ellenőrzések, a másodikat választottam és szeptember végén megvettem a repjegyet. Október és november során többször rám hozta a frászt a Turkish Airlines azzal, hogy 10 perccel módosítgatták a budapesti járat indulását és érkezését, és mindig kaptam az emailt és az sms-t, hogy "változás történt a járatoddal". De végül minden rendben ment egészen 3 nappal az indulásom előttig, amikor a januári, visszafele járatomat törölték. Neten láttam, hogy két nappal korábban még van egy járat, de nem engedte átfoglalni a rendszer. Úgyhogy kevés reménnyel ugyan, de felhívtam őket, és végül kb 5 perc után felvették. Sikerrel átfoglaltam a korábbi járatra, egy bökkenővel: már csak az 1:40 perces átszállás volt az egyetlen opció. Kérdeztem, hogy ez elég-e, és azt mondták, hogy 1:15 perc a minimum az isztambuli reptéren, úgyhogy ha nem tévedek el, akkor rendben lesz. Megnéztem és 24 órával később van a következő járat Isztambulból Tokióba, legrosszabb esetben majd megyek azzal.

Most szombaton este 11-kor indult a gépem Tokióból. Neten nem sikerül becsekkolni, úgyhogy kimentem több, mint 4 órával hamarabb a reptérre. Olyan látvány fogadott, amire számítottam: vonatról kb 3-an szálltunk le a reptérnél, minden bolt zárva, alig van ember, alig repül pár járat. A check-in-nél még nem volt ott senki, úgyhogy az automatánál becsekkoltam, de így is meg kellett várnom, hogy kinyissál a csomagfeladást. Addig kerestem vacsorát. Eredeti tervem a konbini volt, de az is zárva volt (holott eddig az összes konbini éjjel-nappal nyitva volt, amit láttam). Találtam egy Mos Burger-t, ami nem sokkal a rendelésem felvétele után szintén bezárt. Csak amikor kihozták a vacsimat jöttem rá az iróniára a rendelésemben: az új vega hamburgerüket rendeltem, de kértem hozzá egy szelet rántott csirkét. Mindegy.

A csomagfeladásnál derült ki, hogy fel van cserélve a vezeték és a keresztnevem a foglaláson. Emiatt aláírattak velem egy papírt, hogy ha emiatt nem engednek be a célországba, azért nem vállal felelősséget a légitársaság. Maga a csomagfeladás a szokásos módon ment.

Utána jött a security check, ahol nem volt egyáltalán sor.

A reptéren és a repülőn is végig maszkban kellett lenni, de a csomagfeladásnál és a beszállásnál is kérték, hogy egy pillanatra vegyem le, amíg ellenőrizték az útlevelet. A gép félig sem volt tele: a három székből szinte mindenhol csak a két szélsőn ültek, és az egyik szakasza a gépnek szinte teljesen üres volt. A kajánál nem volt választék, és minden hideg volt: papír dobozban kiosztották a vacsorát, majd leszállás előtt a reggelit. Italt sem lehetett kérni, a kajával egybe csomagolva jött egy üveg víz és gyümölcslé és annyi.

Maga a repülés valahogy megnyugtatóan ismerősen kényelmetlen volt. 13 órát eltölteni egy székben elég rossz, és nekem a folyamatos maszk nem sokat rontott rajta. Az alkohol hiánya egy kicsit (általában igyekszem fáradtam felszállni a gépre, inni egyet és aludni), de így is tudtam aludni. Ami hiányzott, az a rendes hidratálás: alapból száraz a repülői levegő, most gondolom fullon nyomják a szellőztetést is, és erre kaptunk kevesebb, mint egy liter folyadékot összesen (plusz a fél liter Sprite, amit még Tokióban vettem a security ellenőrzés után).

Isztambulban újabb security ellenőrzés az átszálláshoz. Lehet, hogy azért, mert a helyi idő miatt hajnali 4 óra van, de szinten minden utas bénázott. Nem értették, hogy a folyadékot ki kell venni, lassan pakoltak ki a zsebekből. Vagy lehet csak én vagyok nyűgös a 13 órás út után.

Most az isztambuli reptéren várom a budapesti járat indulását. Megpróbáltam innivalót venni egy italautomatából, de a Revolut letiltotta a kártyámat (mondjuk jogosan tűnt ez egy gyanús tranzakciónak). Szerencsére az app-ban fel tudtam oldani és így tudtam venni innivalót, meg később reggelit. Még fél óra és bejelentik a kaput.

Ami vicces, hogy a gép 8:30-kor száll föl Isztambulból és 8:30-kor érkezik Budapestre (pont 2 óra az időeltolódás és 2 óra az út).


Eredetileg ezt az isztambuli reptérről akartam posztolni, de elfogyott az egy órás ingyenes wifi keret, úgyhogy végül csak Magyarországról rakom ki.

A budapesti gépre beszállás előtt még éppen elkaptuk a napfelkeltét Isztambulban, meg láttuk azokat a repülőket, amiket a COVID miatt elraktak pihenni (be volt csomagolva a kerekük és a turbinájuk).

A budapesti járat már kicsit tömöttebb volt, kb 70-75%-os telítettség lehetett. Az én soromban a háromból továbbra sem ült senki középen, de máshol voltak teli sorok. Itt is osztottak valami kaját, de ezt átaludtam. Szerencsére az otthoni karanténos papírból így is kaptam, amire ráírtam, hogy hol fogom tölteni a 10 nap kötelező otthoni karantént.

Leszállás után jött az útlevél ellenőrzés, ahol elkérték ezt a papírt, majd kb 15 percig tartott, mire a szegény határőr bevitte az adataimat a mobil appjukba. Közben többször elment neki a mobilnet és újra kellett kezdenie. Mindezt úgy, hogy közben ott volt előtte egy rendes számítógép, valószínűleg vezetékes internettel, de mégis a mobilappot kellett használniuk. Ráadásul Anya nevét el is gépelték: Vetonika lett a Veronika. Mindegy, végül tovább engedtek anélkül, hogy le kellett volna vennem a maszkot egy pillanatra is. (Közben mellettem egy üzleti úton lévő török srácnak viszont le kellett vennie, hogy össze tudják hasonlítani az arcát az útlevéllel.)

Eddigre a bőröndjeim már megérkeztek a csomagfelvételre, úgyhogy indultam is tovább a kijárat felé. A vámosok megállítottak, hogy nézzünk bele a bőrdönbe. Kicsit izgultam, mert hoztam pár üveg szakét és egyéb alkoholt ajándékba, és nehogy fölötte legyek a limitnek. De végül csak az egyik bőröndömet nézte meg, és nekem úgy tűnt, hogy csak azért csinálják, hogy javítsák a számaikat, hogy mennyi embert ellenőriznek. Kb a második kérdése már az volt, hogy milyen címet írjon a jegyzőkönyvre, és a másik bőröndöm nem is érdekelte.