Nikko - 1. nap: szentélyek és templomok

Nikko a szentélyeiről és templomairól híres, amik az UNESCO világörökség részei is. Ezek közül is kiemelkedik Tokugava Iejaszu és Iemicu sógunok mauzóleumai, amik (Japánban szokatlanul) aranyozott díszítést kaptak. Péntek lévén, és úgy számolva, hogy hétvégén biztos nagyobb lesz itt a tömeg, ezeket terveztem megnézni az első nap.

Eredetileg nem terveztem reggelit kérni a hotelben, mert az 1100 yenes árat erősen túlárazottnak gondoltam. Aztán amikor szembesültem vele, hogy csak én leszek arra gondoltam, hogy támogatni kéne a helyet, úgyhogy kértem első napra. A reggeli része egy tál gyümölcs, aminek része volt egy szelet dinnye. Nem tudom, mi lett a dinnye maradék részével, de ez elgondolkodtatott, hogy lehet nem is támogatom igazából őket a reggelivel, úgyhogy végül a további napokra már inkább nem kértem.

Reggel egy sor Buddha szoborral a Kanmangafuchi Abyss-szal kezdtem, majd átmentem a temoplomokhoz. Összességében olyanok voltak, mint számítottam: gyönyörűen faragva és festve. Külön extra volt a párás, ködös táj, illetve a természet közelsége: sokszor a hatalmas cédrusok legalább annyira lenyűgözőek voltak, mint az építészeti csodák. Külön plusz pont, hogy a legtöbb információ angolul is ki volt írva. Először a híres sógun unokájának a mauzóleumát néztem meg, ahol szinte én voltam az egyetlen látogató. Aztán átmentem a főattrakcióhoz, és ott már voltak emberek, de így sem volt tömeg. Utána még megnéztem a Nikkozan Rinnoji templomot, amit eredetileg a legnagyobbnak terveztek Japánban, de végül anyaghiány miatt a kiotóinál nem sikerült nagyobbra építeni. De így is impozáns látvány volt.

Ezután a Shinkyo hidat néztem meg, amihez az a legenda tartozik, hogy a buddhista szerzetes, aki erre járt és tanította a helyieket a buddhizmusra elérkezett a megduzzadt folyóhoz, amin veszélyes lett volna átkelni. Ezért imádkozott és az egyik istenség küldött két kígyót, akik végigfeküdtek a folyó fölött és rajtuk sétált át a szerzetes és kísérete. Később az átkelés pontjánál szentély épített a szerzetes az adott istenségnek.

Ezzel el is értem az ebédidőhöz (amit igyekszem egy-fél2 körülre időzíteni, mert a legtöbb japán délben eszik, így ekkorra már alábbhagy a tömeg, viszont 2-3 előtt nem szoktak bezárni az éttermek). Ebédre egy helyi specialitást a yubát, tofu-bőrt kóstoltam meg egy kis étteremben. Ha jól értem a szójatej tetejéről leszedik a fölt és abból készül. A tofuhoz hasonlóan nincs túl erős íze, viszont remekül felszívja a húsleves alaplét, és így elég finom volt.

Utána kávéra egy régiség bolt + kávézóba ugrottam be, ahol valószínűleg én voltam az egyetlen vendég aznap. Ezt követően a vasútállomás előtti teret néztem meg, ahol egy régi villamos is áll, ami a 20. század első felében közlekedett itt. Ezután visszafele vettem az irányt, vettem egy fürdőt ismét, majd a házigazda által javasolt étteremben vacsoráztam.