Az első 50 nap

Mostanra teljesen beköltöztünk, lassan minden bútor is megérkezik. Én most 2 hetet Austinban töltök a betanulás részeként, meg hogy a csapat nagyobbik felével megismerkedjek (Tokióban 3-an vagyunk security-sok, a csapat maradék része nagyrészt Austinban van). Olyan nagy történések már nem voltak az utóbbi időben, így pár apróbb érdekességről írok most.

A házak méretére nincs nagyon szigorú megkötés Tokióban, így rengetegszer látni ilyet, hogy lebontottak egy kisházat és építettek helyette egy keskeny, de nagyon magasat. Ez teljesen érhető, ha figyelembe vesszük, hogy a házak árának 70-80% a telek Tokióban, így érdemes minél többet kihozni belőle. Én nagyon szeretem ezt a régi-új egymás mellé rakását.

A lakóövezetekben a gyalogosoké az utca. Egyrészt kevés az autó (Tokióban a háztartások csupán 40%-ának van kocsija), másrészt főleg ahol mi lakunk, ott parkoló is alig van (az utcán egy darab sincs a közelben, a ház aljában pedig 3 db van a 60 lakásra). Ez a parkoló annyira kulcskérdés az autóvásárlásnál, hogy addig nem is lehet autót venni, amíg nem tudod igazolni, hogy már szereztél parkolóhelyet. Emellett nem túl szélesek a házak közötti utcák, így sokszor nem marad hely külön járdának, hanem mindenki az utcán sétál. Viszont cserébe 30-as tábla van mindenhol, amit be is tartanak. Ez a közeg viszont ideális biciklizésre (rengeteg gyereket látunk biciklizni), és gördeszkázásra is. Annával mind a ketten vettünk gördeszkát, és mostanában ezt próbálgatjuk.

Segítőkész emberek

Mielőtt kiköltöztünk volna, kicsit aggódtam, hogy mennyire leszek bajban 0 japántudással, figyelembe véve, hogy a japánok nem igazán beszélnek angolul, és Anna sem jöhet velem mindenhova. Ez a félelem viszont úgy tűnik alaptalan volt. Egyrészt meglehetősen sok külföldi él már Tokióban, így nem lepődnek meg azon, hogy ott élő külföldi vagyok. Ehhez hozzájön, hogy mindenki segíteni akar: például kaptam olyan levelet a postán, amit csak személyesen lehetett átvenni. Mivel az irodám mellett volt, és Annának kényelmetlen lett volna eljönni, így mentem egyedül. Az első postai alkalmazottnak mutattam az értesítőt. Először próbálta mondani, hogy hova menjek, de amikor látta, hogy nem értem, inkább elkísért a megfelelő pulthoz. Ott is elég volt odaadni a papírt és az igazolványt. Itt megkérdezték, hogy lefénymásolhatják-e az igazolványt, amit meg azért sikerült megértenem (a kontextuson kívül), hogy a fénymásolni szót az angolból vették át, így nagyon hasonlít a copy-ra.

De ugyanígy bármelyik boltban, ha valami probléma merül föl, akkor csak amiatt, hogy kedvesek, és mind a ketten meg akarjuk oldani a problémát, általában megoldódik.