Takao hegy, avagy hogyan jártuk le a lábunk

Vasárnap Yama no hi, "Hegy napja" volt, ami mivel hétvégére esett, így a hétfõ munkaszüneti nap volt. Mivel Japánban nem szeretnek az emberek szabit kivenni, mert azzal a munkatársaikat cserben hagyják, így rengeteg munkaszüneti nappal igyekszik elérni az állam, hogy pihenjenek kicsit az emberek. Ennek része ez a szabály is, hogy a hétvégi ünnepnél is kiadnak egy napot, és maga a Yama no hi is, amit 2014-ben jelentettek be és 2016-ban volt elõször szünnap azzal a céllal, hogy “opportunities to get familiar with mountains and appreciate blessings from mountains."(Wikipedia)

Ennek örömére mi is elmentünk kirándulni a Takao hegyhez. A hegy lába 60 km-re volt a szállásunktól, amit a "semi-special express" vonattal 1.5 óra alatt tettünk meg. Jó volt már kicsit kiszakadni a városból és sétálni a természetben. Szerencsére reggel felhõs volt az idõ, így nem volt annyira meleg. Az elsõ nagy kapaszkodó után ettünk egy Mitsufuku Dango-t, rizsgombócok pálcán sütve, majd szósszal lekenve. A hegy felénél volt egy sintó szentély, ahol szereztünk goshuint. Itt volt egy nagyon pozitív élményünk egy japán bácsival: az egyik iroda jellegū épületnél láttuk kiírva, hogy itt adnak goshuint, és állt is elõtte egy sor, úgyhogy beálltunk és elõkészítettük a kis könyvecskénket. Egy arra járó bácsi egyszer csak odajött, és megkérdezte, hogy a goshuinért állunk-e sorba, mert azt a másik ajtónál adják, ahol nincs sor. (Ismét nagy segítség volt, hogy Anna beszél japánul, mert a bácsi egy szót nem mondott angolul.) Jól esett, hogy egy ismeretlen járókelõ felismerve a helyzetet odajött segíteni, kockáztatva azt a kellemetlenséget is, hogy lehet nem beszélünk japánul. Szintén itt a szentélynél láttunk szakés hordókat, amiket ajándékba hoznak a termelõk a szentélynek.

A szentély után folytatuk az utat tovább az 599 m magas csúcsig. Voltak elég meredek szakaszok is az úton, meg elég sokszor lépcsõztünk is, de elég sok turista volt, meg minden rendesen ki volt építve (beleértve az ingyenes wc-ket is végig az út mentén). A csúcsról jó idõben elvileg látszik a Fuji is, de most túl párás volt hozzá. A csúcson ettünk udon tésztát gombával a kis étteremben.

Még otthon kinéztük, hogy van egy várrom nem messze, ami benne van a váras pecsétkönyvben. A Google Maps nem tudott utat tervezni hozzá, de az Open Street Map tervezett egy 6.7 km-eset (emelkedés: 365m, ereszkedés: 512m). Ezt az emelkedés/ereszkedés értéket elég nehéz elhinni a több, mint 3 órásra sikerült túra után: egy alig használt ösvényen (többször pókhálókba fejeltünk) mentünk föl-le rengeteg kisebb-nagyobb hegycsúcson át, egyszer egy autópálya alatt is átkeltünk. A vége felé találtunk egy kihalt templomot, ami elég borzongató látvány volt. A turista iroda, ahol a pecsét volt, zárva volt, de szerencsére a pecsétet kint hagyták a pulton. A vár maga nem volt egy nagy szám, bár mivel nem használtak semmi kötõanyagot (maltert) a kövek között, így általában kevésbé látványosak, ha csak nem építették újjá / tartják karban a fa részeket is (ld Himeji kastély).

Visszafele az utolsó busszal még épp visszaértünk a vasútállomásra, majd onnan haza. Még két nappal késõbb is éreztük a vádlinkban és a fenekünkben a mászásokat és ereszkedéseket.