Yokohama

A munka előtti utolsó szabadnapot egy egynapos látogatással töltöttük a közeli városba, Yokohamába. Eredetileg tegnapra terveztük, de amikor reggel raktuk össze a programot, akkor szembesültünk vele, hogy az összes múzeum kedden tart szünnapot, így inkább tegnap vásárolgattunk és főztünk, az utazást meg áttoltuk mára.

Yokohama 35 km-re délre fekszik Tokiótól a Tokiói öböl mentén, a szállásunktól kicsit több, mint fél óra az út vonattal. Nekünk végül kicsit tovább tartott, mert nem a leggyorsabb vonalat választottunk véletlen, és aztán ott is az első vonat, ami jött, az csak fél útig ment, ott át kellett szállni az eggyel későbbire, ami már végig vitt. Reggel elég korán keltünk, és a legtöbb látványosság csak 10-kor nyit, ezért először a kilátó volt a cél. Ettől kicsit többet vártam, de azért jó volt a kilátás.

Utána a Iseyama Kotaijingu sintó szentélyt néztük meg, ami nagyon nyugodt volt, és szép. Tegnap a Tokyu Hands-ben vettünk goshuinchout, ami szó szerint piros pecsétes könyvet jelent. Ebbe lehet sintó szentélyekben és buddhista templomokban pecséteket gyűjteni mintegy fizikai bizonyítékaként a hely meglátogatásáról. És igazából nem csak egy pecsétről van szó, hanem egy egész oldalas alkotásról, ami tartalmazza a hely nevét és a dátumot kalligrafálva, valamint a templom/szentély piros pecsétjét is. A mai így néz ki:

A szentély után a Cup Noodles Múzeum felé vettünk az irányt. Itt lehetőség van saját Cup Noodles-öd elkészítésére, amire viszont a helyszínen kell időpontot foglalni. Sikerült is pár perccel a 10 órás nyitás után megérkeznünk, és így rögtön mehettünk is megalkotni a saját instant rámenünket. Először is egy automatából 300 yenért meg kellett venni a poharat/bögrét (a Cup részét a Cup Noodlesnek), majd következett a dekorálás. Itt mindenki kiélhette a kreativitását azzal az egy feltétellel, hogy a mai dátumot mindenképp rá kellett írni (hogy tudd, hogy kb mikor fog lejárni). Utána egy pultnál belerakták a tésztát, majd a választott alapport (instant ramen, seafood, curry, spicy tomato), majd a 4 választott feltétet. Végül rárakták a tetejére az alufólia tetőt, majd az egészet bezsugorfóliázták és meg is kaptuk. Végső lépésként még egy légzsákot lehetett köré fújni, amivel elérték, hogy a nap hátralevő részében mindenki látta, hogy a Cup Noodles Múzeumban jártunk.

Maga a Cup Noodles Múzeum nem volt túl nagy, de érdekes volt. Végig vezetett a cég történetén a Cup Noodles feltalálásától a sikeréig. A feltaláló eredeti műhelyének másolatát is meg lehetett nézni, valamint volt egy szoba, ahol az összes eddigi különböző Cup Noodles csomagolás volt kiállítva. Ami nagyon érdekes, hogy a startup-kultúra és általában a vállalkozói lét nincs igazán elterjedve Japánban. Sőt, mivel az embert nagyon nagy részben a munkahelye határozza meg (és nem csak az albérlet keresésénél fontos szempont, hanem sokszor az első randin is ez a téma), ott a "saját cégem van" általában nem hangzik túl jól. Ettől függetlenül amit már más múzeumban is láttunk, igyekeznek egy-egy ilyen sikertörténeten át, mint a Cup Noodles bemutatni az innovációt és a sikeres cég alapítást. Itt is sokat írtak arról, hogy mennyit kísérletezett, és végül, amikor a felesége olajban sütött valamit, akkor jutott eszébe, hogy olajban kéne megpirítani a tésztát, hogy elálljon.

Ennyi Cup Noodles után megéheztünk, és átmentünk a szemközti plázában. Itt az egész szint témája Hawaii volt, és ezt minden egyes bolt követte. Mi Hawaii legjobb hamburgerét ettük a Teddy's Bigger Burgers nevű helyen. Hát ha ez volt a nagyobb, akkor én nem akarok a kisebbel találkozni. Összességében meglepően finom volt. A zsömle kicsit sárgásabb színű volt, mint otthon, de nem volt édesebb, a hús pedig rendes adag volt és egy fokkal omlósabb (és valószínűleg zsírosabb is), de nekem még jobban is ízlett. Jól esett már egy kis nem japán kaját enni.

Ebéd után az óráskerék volt a cél, mivel ez a világ legmagasabb órás óriáskereke. Szerencsére hétköznap lévén alig volt szinte ember, így megvártuk a 4 átlátszó padlójú "see through" gondola egyikét. A látvány gyönyörű volt, engem mindig meglep, hogy milyen magasra fölvisznek az óriáskerekek. Valahogy lentről sose tűnik olyan magasnak. Sajnos megint kissé párás volt az idő, pedig tiszta időben elvileg a Fujit is látni innen. Így be kellett érnünk a yokohamai öböl látványával, ami szintén elég jó volt.

Az óriáskerék után már kezdett nagyon meleg lenni, ezért a következő úticélhoz igyekeztünk épületeken belül menni. A legtöbb felhőkarcoló aljában plázaszerűen boltok és éttermek vannak, gyakran a föld alatt is még pár szinten, és legtöbbször szomszédos felhőkarcolók között is. Így egy ilyenen sétáltunk épp, amikor meghallottuk/láttunk egy orgonistát, aki egy szinttel lejjebb játszott, a feliratok alapján a Yamaha támogatásával/reklámozására. Szokatlan volt, de tetszett, és jó volt egy kis zenét hallani, ha már Yokohama a japán jazz központja. Emellett szitnén itt a plázában láttuk a boldog esküvő elengedhetetlen feltételét: a hatalmas Hello Kitty csokrot, potom 54 ezer jenért (146 ezer forint).

A következő állomás a Mitsubishi Minatomirai Ipari Múzeum volt (Minatomirai - a "jövő öböl", városrész elnevezése), ahol a Mitsubishi cég különböző érdekes fejlesztéseit mutatták be, elsősorban gyerekeknek szánt, nagyon interaktív módon. De nekünk is érdekes volt, mert rengeteg mindennel foglalkozik a Mitsubishi az otthon is ismert autókon kívül. Többek között építettek mélytengeri tengeralattjárót, tankokat és vadászgépeket, óceánjárókat és katonai hajókat, utasszállító repülőket, de a japán űrhajók építésében is részt vettek. Emellett mélytengeri olajfúrókat, atomerőműveket és szélturbinákat is építenek.

Közben kint a hőmérséklet és a páratartalom is az egekben járt (31 fok, 70%-os páratartalom), úgyhogy beültünk egy jeges kávéra és mangós jégkására a Starbucks-ba. (Ebből már talán látszik, hogy itt a Starbucks a japán ízléshez alakította a kínálatot, és van a mangós jégkása mellett matcha latte, matcha frappucino, illetve limitált - itt épp yokohamás - bögrék). Ettől új erőre kapva folytattuk utunkat az utolsó állomás felé, a Nissan székházához. Itt ugyanis a földszinten ki van állítva több, az aktuális autóik közül, amikbe be is lehet szállni, illetve néhány régebbi is (amiket csak nézni lehet). Itt megint éreztünk az előnyeit annak, hogy japánban a kisstílű bűnözés szinte nem is létezik, így teljes nyugalommal próbálhattunk ki több kocsit is, fotózkodhattunk és senki nem jött oda kérdezgetni, hogy akkor tényleg akarunk-e venni. És ugyanígy sok ovis korú gyereket is láttunk szaladgálni a kocsik között, ugyanolyan csillogó szemekkel nézve a sportosabb modelleket, mint én és a többi felnőtt férfi.

A Nissan múzeum után hazafelé vettünk az irányt. Még a vasútállomásra menet láttunk egy ékes példáját annak, hogy ugyan a japánok híresen szabálykövetőek, ez a biciklisekre itt sem terjed ki: a "biciklivel tilos parkolni" tábla elé, mögé, mellé sorba oda voltak zárva a bringák. Védelmükre legyen mondva, nagyon kevés a biciklis parkolóhely, úgyhogy nincs nagyon más lehetőségük, de ez akkor is furcsa. Hazafele Anna olyan jól választott vonatot, hogy csak egyszer állt meg hazáig. Csúcsidő lévén tömeg volt, de nem rosszabb, mint az otthoni metrón.