Kulturális tréning

Ez is része a relocation package-nek, amit az indeed biztosított nekünk, de ezt elég feleslegesnek gondoltuk. Egy régóta Japánban élő amerikai nő jött a szállásunkra, hogy egy napot beszéljen a japán élet kihívásairól. Az előzetesen megosztott infók alapján elsősorban olyan amerikaiaknak szánva, akik még sose találkoztak semmilyen más kultúrával, és elképzelni se tudják, hogy milyen az. Emiatt elég szkeptikusan álltunk hozzá, de meglepően jó és hasznos volt. Egyrészt a nap nagyrészét azzal töltöttük, hogy ami kérdéseket mi összegyűjtöttünk, azokról beszéltünk. Rögtön az elején kezdtük az albérlet kereséssel, és megnyugtatott, hogy szerinte minden része teljesen biztonságos Tokiónak, és hogy hát igen, a piros lámpás negyedben ha hajnali 4-5 fele megy haza az ember, akkor lát fekete terepjárókat, amik biztos a yakuza, de hogy nem kötnek bele sima emberekbe. És hogy ő is egy időben gyakran járt oda, mert valami sörözőben voltak koncertek és nem félt hajnalban hazamenni. Ettől függetlenül ő a helyi Rózsadombon lakik, és jópár külsőbb kerületről elmondta, hogy azok már kicsit kopottabbak, meg hogy ott már inkább a munkások élnek, és ezért ő nem élne ott. Kicsit sznob volt, de úgy adta át az infót, hogy az objektív igazságok, és az ő véleménye jól elkülöníthető volt. Meg a munkája miatt rengeteg külföldivel találkozott, így sokszor tudta mondani, hogy noha ő nem élne ott, van több ismerőse, akik ott élnek és nem panaszkodnak. Emellett adott tippeket, hogy hol érdemes bútort és háztartási gépeket venni majd az új lakásba, mondta, hogy minden cég szállít házhoz, úgyhogy semmiképp ne vigyük mi haza a nagyobb dolgokat. Meg hogy mire érdemes figyelni, amikor megyünk lakást nézni.

Mutatott weboldalakat, ahol az aktuális programok között lehet keresni, meg adott tippeket a nyaralásról, autókölcsönzésről és hasonlókról. Beszéltünk a japán bankkártyáról, ami nem Visa/Mastercard, hanem saját, és igazából ATM kártyának hívják, mert csak arra lehet használni, hogy felvesz róla pénzt az ember. Emiatt igyekszik mindenki hitelkártyát szerezni, ami már rendes Visa vagy Mastercard lenne, de ezt külföldiként főleg az elején nagyon nehéz. Amíg viszont ez nincs, addig sokszor az otthoni pénzt kénytelen égetni az ember. Beszéltünk aktuális dolgokról, változásokról Japánban. Arról, hogy az utóbbi pár évben 1.5%-ról 2%-ra nőtt a külföldiek aránya, és továbbra is igyekeznek behívni dolgozó embereket (miközben menekültekből kb 30-40-et fogadnak csak be évente - de emellett jelentős pénzekkel támogatja a Japán állam a menekültekkel foglalkozó szervezeteket).

Kérdeztük, hogy mennyire néznek furán a külföldire Tokióban, és mondta, hogy 10 éve még nagyon néztek, de ma már sok van belőle, és az is tök elfogadott, ha beszélsz japánul. Emellett a fehéreket mindig amerikainak nézik, és jól fizető, diplomás munkával asszociálják. Mondta, hogy egyszer egy 4 fős társasággal (3 fehér, 1 délkelet ázsiai) mentek be valami puccosabb boltba és ő úgy látta, hogy a boltosok nagyon figyeltek a délkelet ázsiaira, miközben ők simán válogathattak.

Összességében nagyon hasznos nap volt, sokat tanultunk, sok kérdésre választ kaptunk és még élveztük is az egészet.

Este lementünk az épület edzőtermébe, és edzettünk egy kicsit. Ki kell használni, mert a végleges szálláson valószínűleg messzebb lesz csak és fizetni is kell majd érte.

Vacsorára kimentünk a közeli vasútállomás mellé, és találtunk egy tipikus sarki kajáldát. Anna soba tésztát kért, én tonkatsu-curry-t. A tonkatsu a rántott hús rizsen + egy tojás ráütve. A curry rice az indiai curry japán értelmezése: sokkal kevésbé csípős, inkább már édes, és krumpli és sárgarépa kockák vannak benne általában, majd mindez rizsen tálalva, esetleg valami hússal. Na ez ennek a kettőnek az ötvözése volt: alul rizs, tetején a rántott hús + tojás, körben a curry szósz. Plusz egy kis ajándék leves. Nagyon finom volt.

Egyébként ebédre is tonkatsut ettünk egy irodaépület aljában, még a tréninget tartó nővel együtt.